Kati mama

Amikor időm van, megkeresek egy-egy idős embert, mert szeretnék minél többet tudni a régmúltról, azon belül is a hajdani cserkúti életről. Jolánka nénivel, Manci nénivel, Aranka nénivel, Nyaka Laci bácsival a kiállítás készítésekor beszélgettem és nagyon jól esett, hogy annyit segítettek az új cserkútinak, ismeretlenül is. Kati mamával, Korb Györgynével is már régebben beszélgettem, csak nem volt időm jegyzeteimet rendezni. Unokájától, Zsuzsitól (ő a postás) úgy tudom, most is eltipeget, főzöget, komoly segítség otthon. Mindig is éltető eleme volt a munka.
1924-ben született Óbányán, gyerekkorát Szászváron töltötte egy szegény, nyolc gyerekes bányász családban. Édesapja két órát gyalogolt, hogy munkahelyére érjen, mi fiatalabbak elég nehezen tudjuk ezt elképzelni. Kati mama úgy emlékszik, hogy Cserkút irányába is csak 52-től lehetett Pécsről busszal eljönni a pellérdi elágazásig, onnan maradt a lábbusz. Ha valaki vonattal érkezett a településre, akkor se járt jobban. Azóta megváltozott az életformánk, elkényelmesedtünk, ahova lehet autóval járunk (aki teheti) és sokan azt szeretnék, hogy a 26-os busz a kultúrig hozza őket.
A hat elemit Szászváron végezte, a tanítóék nagyon rendesek voltak. Az idősebb tanító úr számolásra („nem úgy, mint most: simán összeadtunk, kivontunk"), írásra, olvasásra, rajzra, szőlőművelésre, a tanítóné kézimunkára, házimunkára (pl. mosni) tanította őket. Amikor nagyobbacska gyerek volt már gyalog hordta az ebédet a bányatelepre a munkásoknak, ez volt élete első „kereső foglalkozása". Munkájáért mindig kapott valamit, hol egy kötényt, hol egy bugyit, cipőt, néha egy kis pénzt is. Itt kezdődött, hogy megszerette a dolgozást és ez ma is tart. Bábaasszony szeretett volna lenni, de a szülei nem engedték. Nagylányként – bár úgy fogalmaz: „eleven kislány voltam még akkor" – szolgálónak ment Pécsre, ez vagy nyolc évig is eltartott. Kati mama nagy barátja a számoknak, mindenre napra pontosan emlékszik. Szolgált péknél, épület- és bútorasztalosnál, tanítónál, orvosnál, rengeteget tanult ezeken a helyeken.
1950-ben került Cserkútra, a sógornője révén, aki itt ajánlott férjet neki. Három gyermeke született, két fia és egy lánya. Eleinte a Kodó dűlőbe járt napszámba. Ha arról kérdezem milyen volt ez a munka, mosolyogva válaszol: „kapálgattunk, viccelődtünk, beszélgettünk, szerettem menni", nem arra emlékszik, hogy a szőlőművelés bizony kemény dolog. Hajnalban és este pedig a háztájiban és a háztartásban kellett helytállni, ami az évek során egyre nagyobb lett. Volt egy malacos göbéjük, két tehenük, bikájuk, borjúik, néhány évig lovaik is. Büszke rá, hogy szépen fejlődtek, hiszen ő szegényen, stafírung nélkül érkezett a cserkúti családba újasszonynak. Sokáig egy szobában laktak, anyós az apóssal egy ágyban, egy másikban ő a férjével és egy harmadikban a férje testvére. Jó időben a padlásra mentek aludni.
42 évet és 284 napot dolgozott hivatalosan a cserkútiakért a tanácson (ebből 12 évet Szőlősön), 70 éves korában ment végleg nyugdíjba. Sok főnököt megélt, mindenkivel jóba volt. Mi volt a dolga? Mindenféle, kézbesítő volt. Ő szerezte be a fát, szenet, építőanyagot, téglát, nemcsak a tanácsnak, hanem a falusiaknak is. Sokszor egyedül rakta meg a kocsit, vagy ott kért segítséget. Takarított, bankba ment, irattárat rendezett, a pincét rendbe tette, temetőt gondozott és bevásárolt és bevásárolt. Gyalogolt és gyalogolt. Volt, hogy 12 családnak hozta egyszerre Pécsről a húst a vasárnapi ebédhez. Itt is, ott is adtak egy-két forintot a szolgálataiért. Azt mondja nagyon rendes volt a titkárnő, ha nem volt dolog, hazaengedte, így olyankor a háztáji munkáit (kapálás, állatgondozás – pl. a falukútról vitte a vizet itatni, mert kútjuk nem volt) is meg tudta csinálni.
A beszélgetés során mindig visszatért egy gondolathoz: „Szerettem dolgozni!" Megfontolandók szavai, hiszen ma is boldogulnak, akik dolgoznak. Nem biztos, hogy olyan mértékben, mint a csalók, a seftelők, de mindig nyugodtan térhetnek aludni.
Bia