Cérnaszál volt az életem

Mindig elámulok, mikor a háborút megélt emberek történeteit hallgatom. Az én hatalmasnak vélt gondjaim nyomába nem érhetnek azoknak a megpróbáltatásoknak, amit a „ruszki láger" élet jelentett. Sokan belehaltak.
Én egy túlélővel beszélgettem a minap, aki békésen éli időskori napjait Cserkúton.
A történet 1944-ben kezdődik Baranyában, egy Sásdhoz közeli faluban, mikoris megérkeznek az orosz katonák. Főhősünk gyönyörű, egészséges, élettől duzzadó húsz éves lány ekkor. A katonáknak rossz a híre, megrontják a lányokat. Mit lehet tenni? A családok eldugják lányaikat a szénapadlásra, csak lopva, éjszakánként jöhetnek elő. Hetek telnek el mosdatlanul, rettegve. Nehéz ez a szépruhákhoz, tisztasághoz szokott, tehetős sváb lánynak. Meghallja, hogy munkásokat keresnek a pécsi repülőtér takarítására. Jelentkezik. Néhány nap múlva egy „ruszkiba" tartó marhavagonban találja magát. Anyukája áll az állomáson telekosár étellel, frissen sütött rétessel, de nem adhatja át lányának. Étel nélkül indul el vele a vonat. Mindig kap valami kis ennivalót attól, akinek van. Éldegél. A marhavagon közepén van egy lik, ahol elvégezheti a dolgát.
„Nekem, aki úgy voltam nevelve, hogy még anyukám előtt sem húztam le a kombinémat, nagyon nehéz volt. Hát itt megnevelődtem."
Egy hónap múlva szállt le a vonatról, vérhassal, 41-42 fokos lázzal. Egy kórházban, a földre terített zsuppszalmán találta magát. „Cérnaszál volt az életem, hogy odaérjek." Aranyos leningrádi származású doktornő segítette sok kedvességgel, kevés gyógyszerrel. Egy hónap gyógyulgatás után a Rosztov melletti Buharajka lágerba került, ahol öt év kemény megpróbáltatás várt rá. Amíg gyenge volt, a szénosztályozáson és a fatelepen dolgozott. A fatelepen baleset érte. Négy napot tartott az eszméletlenség, ezután látta a tükörben a véraláfutásoktól fekete arcát.
„Ebből is kigyógyultam."
Enni répát, káposzta levet és vizes fekete kenyeret kaptak. Egy lapos tányér répa tíz embernek egy nap. Egy kanál egy embernek. Fél kiló kenyér fejadag a lágerben, egy kiló húsz deka a szénbányában dolgozóknak. Ő az utolsó két évet a bányában dolgozta, jórészt jeges vízben állva, agyonfagyva, a „nyomorult bányafőnök" gyötréseinek szorításában.
„Egyszer összetereltek bennünket az udvaron és azt mondták az oroszok, hogy hazaengednek. Aztán másnap meg azt mondták nem köllünk a Rákosinak. Még egy évet maradtunk."
A tábor körüli kis falvakban „szentes", jó emberek laktak sanyarú körülmények közt, segítették a magyarokat, ha tudták.
A hazaút ismét egy hónap marhavagon. Debrecenben volt az első megálló. Akiknek kitelepítették közben Németországba a családját, azoknak egyből oda kellett, hogy tovább induljanak. Ő Budapestre a Keletibe érkezett, majd haza a falujába. Édesapja meghalt, bátyja 100 %-os hadirokkantként feküdt az ágyban (aztán még kilenc évig), édesanyja hol a régi házban volt, hol szülőfalujába menekült a házukba költöztetett telepesek elől. A beköltöztetettek mindent elherdáltak, csak egy-két bútor maradt. Aztán tovább költöztették őket. Itthon is nehéz élet következett. Nem tudott belenyugodni a szegénységbe.
„Nagyon megkeményedtem a lágerban, sorra elmartam a kérőket. Volt egy ember, akit egyszer ott hagytam a táncparkett közepén. Sokat gondolok azóta rá, szégyellem magam."
Aztán egy szeptemberi bálban, egy csinos erdélyi legény képében eljött a boldogság. Februárban összekeltek. Nagy lagzit csaptak, fújta a rezes banda, a cigányok cimbalmoztak. Még a telepeseket is meghívták.
Két gyermeke született, ma Németországban élnek. Ők pedig férjével kettecskén, Cserkúton.
Bia