(Megjelent a facebookon 2018. szeptember 4.-én)
Túl a strókon..... és nem ott túl, hanem itt.
Napok óta készülök rá, hogy írok valamit, mi is van velem, de nehezen áll össze a mondandóm.
Túl a strókon..... és nem ott túl, hanem itt.
Tanakodott kicsit a Jó Isten, de aztán úgy döntött, dóga van még ennek itt. Csak kiizzadtam ezt a mosolygóst. Például nagyon nehéz, hogy nehezen tudok mosolygóst írni, mert nem jön. Nem jön az a határtalan életöröm, ami az utóbbi években a sok probléma ellenére itt volt, mint ahogy a tettvágy is...... ami feszt akar viszont jönni, az a kétségbeesés, mi lesz, hogy lesz? Nincsenek megnyugtató válaszok. Egyszer már felszámoltam a depresszióm rengeteg munkával, és az elmúlt években akármilyen krízisgyanús helyzet volt, mindig jöttek a kreatív megoldások, a pici apró lépések, amikkel közelebb vittem magam a jobbhoz...... Szóval ebben az itt levésben ez a depi a legnehezebb nekem. Ül mellettem az unokám az autóban és megkérdezi, mama rosszul vagy? Nem, csak elmásztak a gondolataim valami nagyon rosszba..... Szerencsés vagyok. Tudok járni, beszélni, működik a memória, újat tanulni is tudok.... és megtanulok majd valami kevésbé veszélyes üzemmódot is talán. Mindenesetre a tank lefulladt, a hernyótalpak elkapartak a mocsárban. Valaki mentsen meg! ..... ma már megfogtam a copfom és elkezdtem kihúzni magam. A rángatásra nem megy, szelídebb mozdulatok kellenek. Valószínű olyan szelídek, mint ahogy rám esett a balkezem ott, akkor..... aztán egyszercsak magától tudta mi a dolga és újra fogott, és mutatott, és behajlott, és tartott......... (Vigyázzatok magatokra! Ne hozzátok magatokra a bajt!:) )