„Biztos valaki odarakta” –anyukám első gondolata kimondva elég nehéz hangsúllyal. Szerintem a sok liftezésben kimozdulhatott egy hajlatból és oda keveredett a takaró alá a relax-fotelben. Tünde szerint a jó ápolás titka, hogy figyelünk, észre vesszük a változásokat és megkeressük az okát. Már napok óta keresem, hogy mitől van a fenekén a pirosodás….. kenegetem…. talán a takaró a fotelen begyűrődik és az okozza….. Mónika szerint durva az anyaga, javaslatára egy puhább takarót is beleteszek a fotelbe.
Ma reggel igazgatom a puha takarót a másikon. Nem tudom rendesen kisimítani, leveszem. Kisimítom az alatta lévő takaró ráncát, azt a picit, amit találok, mert szerencsére olyan jól bement a fotel réseibe, hogy már nem is ráncolódik. Még egyszer végig pásztázom a tenyeremmel az ülőfelületet, és akkor érzem a kis göböt. Mi lehet? Talán a fotel anyagában van egy csomó? Leveszem a takarót. Picinyke kő. Falatot dühösen és egyben megkönnyebbülve kidobom. Mindent elrendezek. Beül, mehet a mise az ölében, béke van.

Bennem megy tovább a történetünk. Pár napja elmozdult egy kő és tudunk beszélgetni is. Nagy belső munkában vagyok, és közben sokszor elő kell kapnom az ernyőm, hogy megvédjem magam a záporozó jégtől. Tudom, hogy én vagyok a legközelebb. Nehéz lehet ebben a bizalom és mindenféle hiányban, testi –lelki fájdalomban sokszoros gyászban rágurult kövek alatt élni úgy, hogy tizenöt éve teljesen másokra van utalva. A környezetnek is nehéz vele, nővéremnek is nagyon nehéz volt, a nővéreknek is az Otthonban, és olykor nekem is, pedig én érteni vélem a sorsát, és örökölt sorsom is.
Főzés közben valami képet kerestem az elmémben a történethez, hogy face-compatibilis legyen és már épp lemenőben volt a Nap, amikor az ablakban megcsillant a fény -a héten a Kantavárban (a Mecsek szívében) gyűjtött lapos - köveimen. Lapocskákra lehet pattintani. Felfeszítettem egy lapocskát, szeretek a friss fekete felületre karcolva rajzolni. Kantavárban a monda szerint gyönyörű lány raboskodott soha nem múló szomorúsággal. Rímel anyukám történetére. Így született a szomorú kövecskearc…. és mért tettem a virágok közé?.... mert, anyukám egy édenkertben raboskodott - míg mi felnőttünk- ahol akár boldog is lehetett volna. Ha az a sok volna nem volna….