-avagy két könyvélmény és egy találkozás
Kaptam szülinapomra egy könyvet a nyáron, decemberben végre sikerült elolvasnom. Először, amikor elkezdtem, valami bajom volt a stílusával és félre tettem…. Lehet, hogy mást vártam? Mást gondoltam? Valami üvöltőst akartam és ez csendes volt?..... aztán újra elővettem és nem tudtam letenni….. és váltakozott benne a zizegés és a csend, és mindegyikben ott volt az életem… és éppen egy búcsúztatóra készültem, és ott volt benne egy dalszöveg: „….A szenvedély feldob és mélyre taszít, Álarcait váltogatni kész, önpusztító mámort is ígér. Bőséggel áldott az élet, majd mindent visszavett.” Napokig ízlelgettem, hogy beépíthetem-e ezt a pár sort, aztán elengedtem.
Újra olvasgattam, visszamentem a könyvben Anton nénihez, aki Sándor életében is kedves, az enyémben meg különleges összeszövője a kisközösségi szőlőhegyi életnek és a nagyvárosnak. Eszmélésem arra, hogy egy másik világ is létezik. Ebbe a másikba csöppenés lehetőségének nyújtója, vagyis egy kulcsszereplő az életemben….aztán eszembe jutott találkozásunk Lengyeltótiban, a nővérem szervezte Piramis koncert után - így nővéremmel is összekapcsolódhattam, fájdalmasan régen meghalt és nagyon ritkán jön össze a kontakt….
Aztán újra olvastam szerelmeit, felelevenítve a sajátjaim és itt is éreztem a testvériséget…. aztán újra olvastam találkozását Gyöngyivel és én is felidéztem találkozásaimat a szelíd, kreatív, a Mecsek turizmusába sok újdonságot hozó Gyöngyivel…. aztán újra olvastam a sztrók utáni rehabilitációt…. és igen én is ugyanott voltam, és én is olyan elégedett voltam…. azt mondta a családom, hogy a magyar egészségügy pozitív reklámfigurája is lehetnék, mert nem tudják, hogy az egészségügyben is lehet egy-egy béke szigete, és ha az ember odakerül, élvezheti, hogy megpihenhet, hogy kiszolgálják ….
….. olyan ez az ember mintha a testvérem lenne.
Miért ne találkozhatnék vele, írok a Gyöngyinek…. ja, hogy pont két éve is írtam neki? „Szia Gyöngyi! Most látom, hogy majdnem két éve, hogy írtam neked, hogy szívesen meglátogatnálak benneteket. Egyes számban is kíváncsi vagyok rád. Persze Sándorra is. ... Amikor találkoztunk azon a konferencián Árpádtetőn, nem tudtam, hogy miért "mérsz fel" olyan furcsán, nézel meg, ahogy nem szoktál. Nagyon szerettem volna veled beszélgetni, mert örültem, hogy egy ilyen régi kedves ismerőssel találkozom..... nem fértem hozzád, mert az az újságíró pasi állandóan lefoglalt téged.... azt hittem megint valami nagyon különlegeset csináltál, mint a St. Márton zarándokút, vagy az üvegesek útja, és én lemaradtam róla a sztrók miatt...... aztán meghívót küldtél a Révész csoportba.... akkor értettem meg, hogy a sztrók egy külön kapocs lett köztünk.... Szülinapomra megkaptam a fiamtól a „RÉVÉSZ”-t. Rengeteg emlék tolult fel bennem a saját gyerekkoromról és fiatalságomról.... és aztán egy kosarastársamról meg a párjáról, ahol Imre kapott sztrókot annak idején..... Szóval mozogtok bennem erőst..... Egyedül nem szoktam arra túrázni, csak csoporttal, az nem opció egy találkozásra.... Mostanában majd el kell mennem egyedül Mecseknádasdra felkutatni egy amerikai rokonomnak, hogy melyik volt az anyukájáék háza, amíg ki nem telepítették őket..... Arra gondoltam, hogy Hetényből megyek Kisújbányán át és szívesen találkoznék veled, veletek. Ha találunk valami közös időpontot januárban, vagy februárban, az nagyon jó lenne. Puszillak: Bia..... ha jól emlékszem Árpádtetőn az volt az utolsó mondatod, hogy ugorjak be, ha arra járok.” Sokára kaptam választ. Persze elsőre nem az kapcsol be, hogy Gyöngyi mennyire elfoglalt, hanem a saját kishitűségem…. Szenvedek tőle, aztán jön válasz, időpontot egyeztetünk….. és írok még egy üzenetet: „Kedves Gyöngyi! Kicsit túl vagyok pörögve és ilyenkor azt hiszem mindent is bírok. Ma tisztábban látva, nem merek egyedül ekkorát menni a télben. Szívesen elkísérne egy barátnőm, akinek van jogsija és csak Óbányáról mennénk fel és vissza. Mit szólsz ehhez, ha ketten vagyunk?”….. Nincs válasz…. tépelődök, most mit csináljak? Katát már beavattam. Mondjam le? Katát mondjam le? Hogy mondjam meg Katának? Végül megmondom Katának, hogy nem kaptam választ. Benne van, hogy menjünk, és ha ciki, akkor rövidre fogjuk és lelépünk…. Telnek a napok, éjszaka….. Tépelődök tovább,…. Mondjam le a találkozót?..... Mi a célom? Mit akarok egyáltalán? Miért is akarok vele találkozni? Aztán vasárnap este még egyszer felugrok a Facéra, hogy megnézzem írt-e Gyöngyi, és írt és végre egy időben vagyunk fent a kommunikáció szuper vívmányán- ami hol egyszerűsíti, hol megbonyolítja az életünk. „Szia Bia! Szerintem holnap nem fogtok tudni feljönni autóval Kisújbányára, mert tükörjég van az úton.” Most mit kezdjek ezzel? Válaszolok: „Szia Gyöngyi! Mi Óbányára megyünk autóval és onnan szeretnénk gyalog. Azt mondták, hogy Óbányára be tudunk menni.”….. és válaszol, hogy gyertek.
….. és megyünk autóval, Kata szuper sofőr is, óvatos is, állt már fejre autóval, tudja milyen jegesen haladni…. és nyugalom van…… aztán a MecsekTündérország Óbányai völgyében gyaloglunk felfele, Kata megy elől, hogy érzékelni tudjam, hol jó átkelni a patakon, hova jó lépni, vigyáz rám….. meg meg állunk, hol csak fürdőzve a csodákban, hol fotózva is….
….. és megérkezünk. Gyöngyi gondterhelten a földön gubbaszt a kiskapu mögött. Kiderül, hogy a villanyóra-szekrényt kutatja át éppen, mert csak egy fázis van, a lakótérben semmi áram és semmi világítás, és víz, és…. Jó vele találkozni. Természetes, ott lehet vele folytatni, ahol évekkel ezelőtt abbahagytuk. Bemegyünk az előtér-étkezőbe a csodálatosan egyszerű német-parasztházba, én nagyon „Biásan”…., Sándor a jobbról lévő szobában olvas és biccent a köszönésünkre és olvas tovább. Zavaromban kipakolom az asztalra az aszalványokat, meg a prószát, meg a könyvet, amit dedikáltatni hoztam. Kata is hozott ajándékot, ő is kirakja. Gyöngyi leültet bennünket, gyertyát gyújt, kínál és leül az asztalhoz beszélgetni….. Sok mindent felelevenítünk és megbeszéljük az idei Üveges programot, hogy mit tervez, és a véleményünket kéri….. engem egyre jobban zavar közben a jobb oldali látóteremben ülő Sándor….. Gyöngyi elnézést kér, és kimegy a hátsó épületbe, hogy hosszabbítóval, az egy fázissal, legalább azt megoldja, hogy vizük legyen bent. Megszólítom Sándort az asztaltól és kijön. Bemutatkozunk….. én tegeződve haveriasan robbantam be a házba, ő most magáz….. gyorsan megegyezünk a tegeződésben és hogy a számomra nehéz helyzetet oldjam, belekezdek, hogy ez a második találkozásunk, mert az első beszélgetésünk egy lengyeltóti(i) Piramis koncert után volt…. és elmesélem Anton nénit és ezzel megindul az emlékezés…. hogyan kavarodok én abba a házba 60 évvel ezelőtt, ahol ő lakik…. Ő hogyan szól át a harmadikról a másodikon szemben a gangon éppen kint lévő Anton néninek a másik oldalról, milyen csendes jelük van, hogy viheti-e a csizmában megsérült zoknikat stoppoltatni, meg a tyúk a budapesti körfolyosón….. én találkoztam a családi történetével a könyvben is, meg a házukban töltött nyaralásokon is…. én is megosztok családi részeket, elmesélem bátyám budapesti operációinak viszontagságait a háború után, és Anton bácsit is, ami egy újabb elem a kapcsolódásban, lehet, hogy a nagypapájával különösen…..Kata csendesen vesz részt a beszélgetésben, időnként, hozzá szól valami kedveset. Nagyon jó fej. nagy biztonságban vagyok általa….. aztán a sztrókkal is szeretnék mélyebbre menni a rehabilitációs élmények kapcsán, de ez csak egy gyenge kísérletnek bizonyul….. Közben nagyon kedves dedikációt kapok a könyvbe….. és világosan érzem, hogy itt a vége …. rengeteg időt kaptunk.
Fotózkodás – kapcsolódása a Katához lágy, kedves… Beindulhat megint a tépelődés….Én túl magasnövésű vagyok hozzá? Emlékeztetem az anyukája társára, aki szintén egy erőteljes irányítós nő volt? Túl sok vagyok? Túl nyers vagyok? Nem vagyok elég polgári? Elég művelt? Ajánlja az egyenlőséget a beszélgetésben és mégse? Sztárral beszélgetek, aki nagyobb? Gyöngyivel egyenlően tudunk beszélgetni…… vagy csak nem akar látogatókat? dedikáltatókat? Lehet, hogy én csak egy furmányos dedikáltató vagyok?.... én meg azt hittem, hogy a két sztrókos majd őszintén jól el tud beszélgetni? Igen ez a kulcs. Én összekapcsolódást, beszélgetést vártam….. Lehet, hogy sorstársit? Ő derűs és minden jó így, ahogy van…. én meg rengeteget küzdöttem a depivel, hogy újra beengedjem az örömöket is….. A derű öröm? Mit ért derűn? Nyugodtságot? A sok zsizsegés után tényleg a csend a jó és nincs másra szükség? Csak az olvasásra?….. és különben is én akartam vele találkozni és nem ő velem…. nekem volt valami fontos, amit nem kapok meg? Nem az élmény jó részére figyelek megint, hanem a hiányokra?
Még felteszek egy kérdést, ami nagyon izgat. Rövidnadrág- Miért? …. mert nagyon nehéz felhúzni és lehúzni a hosszút …. behozom egy másik sztrókos férfi ismerősöm történetét, aki rövidnadrágban jobban tud figyelni a lépésre és az egyensúlyra….. benyom egy poént, hogy nem fázik és így kényelmes, mert soha nem hord alsónadrágot…. nevetünk….. közben eszembe jut egy volt csoporttársam, aki jórészt meztelenül van otthon, csak a vendég tiszteletére öltözik fel…. Természetesen tőle is megkérdeztem, mert a természetességem/nyersségem/kifinomulatlanságom/ vidékiségem/keresem a szót …. azonnal bekapcsol. Ő abban a stílusban válaszolt, ahogy kérdeztem…… mert nem akarok behugyozni….. mert mire kibogozom magam a nadrágból….. pláne éjszaka, mikor rohanni kell a sötétben az ágyból a szemközti helyiségbe…. rögtön éreztem, hogy ez nem a „meztelenül érzem jól magam”-ról szól.
Nagyon zaklatottan jövök el. Gyöngyi lekísért a „gumilépcsőn” bennünket és olyan jó volt így, az ő mérhetetlen kedvességével, megértésével, elfogadásával elbúcsúzni tőlük. Egy kicsit kitartott bennem ez az ajándék-erőforrás, de aztán zombiként, a belül zúgó gondolatáramlattal jöttem lefele a csendesen folydogáló patak mellett Kata nyomában, aki szépen levezetett az Ő gondolatai közepette, mert azt éreztem, hogy Ő sem az Óbányai völgyben jár.
Testvériséget éltem meg a könyv kapcsán…..nemcsak anyáink hagyatéka, nemcsak a szerelmekkel gyógyulás, hanem pl. ha nehéz a helyzet, akkor kilépek. A három megküzdési stratégiából nem tudtam egyáltalán alkalmazni a „go against”-et…. és valószínű, hogy még mindig nem múlt idő.
A könyvben említett „rehabilitációs doktornő”, aki nekem is segített, pl kapásból elhagytam a zárójelentésem és újat kellett kérnem…. és tudom, hogy mennyi feladat van ott… nehéz volt kérni, de jól lehetett belőle kijönni…. Nem tudom a doktornő tudta-e akkor, én mindenesetre csak később jöttem rá, hogy abban a lakásban lakik, ahol én leéltem a fiatal-felnőtt életem, ahol a gyerekeinket gardíroztuk, a barátainkat fogadtuk, ahol annyi minden történt velem…… aztán lakott benne a fiam a barátaival, aztán a lányom a családjával…. és mivel van egy kis építész beütésem, abból a szerencsétlen alaprajzú helyből megpróbáltam valami élhetőbbet kihozni, pl. hogy ne elzártan egyedül kelljen lenni a konyhában….. pedig az a csend nekem sokszor nagyon kellett….. a mosogatásos meditációk, megnyugvások- a belső zizegés ki tudott simulni a vízben pacsálással….. aztán eladtuk.
Szóval a „RÉVÉSZ”-t olvasva a saját életem pörgött ezerrel…. Minden jó könyvvel így vagyok. Ritkán tudok végig olvasni egy könyvet…. igazából csak azokat tudom végig olvasni, ami összekapcsol a belső világommal, nemrég volt még egy, a „Normális emberek”- ezt Karácsonyra kaptam a fiamtól. Olyan katarzist éltem meg, amihez hasonlót csak egy Ibsen darabos színházi előadással, amikor tiszta ciki volt az előadás utáni folyamatos zokogásom, sírásom…. és nagyon zavarta a volt párom, mert számára fontos emberekkel voltunk együtt egy szervezett színházlátogatáson. Persze ez lehet, hogy csak az én megfejtésem, nem beszéltük meg…… Én mindig meg akarok fejteni valakit. Leszokhatnék már róla.
…. és egyik nap megfordítottam a „RÉVÉSZ”-t, és a hátsó borítón találtam egy kifejezést: „hermetikus filozófia”. Köszönöm, hogy elmélyülhettem benne. Megértettem több ismerősöm, barátom, aki ebből idézgetett nekem, csak kiragadva egy vagy két mondatot, nem értettem.