Gyógyító Természet

(2018. október 7.-én)

 

Két hónapppal a sztrók után. Mindenben elfáradok, még egy jó beszélgetésben is. Amit legjobban tudok csinálni, az a séta a természetben és az aszalt gyümölcs készítés, ami jelenleg körte, birskörte, alma és füge aprítgatást jelent.Még jó, hogy van egy pici elektromos aszalóm, mert a napon aszalás már nem megy. Jó ez a tevékenység, mert van valami,amiben hasznosnak érezhetem magam.
A séta pedig azért nagyon jó, mert ad reményt, hogy a természetben tudok majd dolgozni, mondjuk ehető vadnövény-tanulós sétákat vezetni, vagy másokat elkísérni és gyógyulásukban segíteni. Egyik sem igényel bonyolult szellemi tevékenységet - ami most nekem nem megy, és csak bízni tudok benne, hogy egyszer majd az agyműködésem hasonlítani fog a régihez.
Sétálok, sétálok és közben feljebb és feljebb jutok a Jakab-hegy oldalában. Fontos célt tűztem ki, hogy jussak el a kedvenc sziklámhoz, ami a Babás szerkövek magasságában fekszik. Többször neki indultam és volt, hogy csak a Mézeskalács házikóig jutottam, és volt, hogy elkanyarodtam a földúton Szőlős fele és szépen haza sétáltam minden rossz érzés nélkül. Nem úgy tekintettem rá, hogy de kár, hogy nem tudtam felmenni, hanem úgy, hogy de jó, hogy már ekkorát tudok sétálni..... és aztán egy szép napsütéses napon felhívtam egy kedves barátomat, akivel jókat tudunk együtt sétálni, hogy van-e kedve feljönni velem az általa Töpörtyűnek nevezett sziklához, és volt kedve.

Kátai László fényképei


Jót beszélgettünk felfele, vagy inkább hallgattam, amit mesél a heti élményeiből. Sokszor megálltunk, vagy le is ültünk pihenni, őt az érszűkülete lassítja, engem pedig az oxigénhiány..... és egyszercsak felértünk a mindenféle színű zuzmóval tarkított sziklafal tetejére, és elénk tárult az őszi verőfényben a gyönyörű táj, a hegy keleti erdején pedig fényfestés a természettől ajándékba csak nekünk. Elcsipegettük Laci finom szőlejét, megcsodáltuk a sziklák közt a semmiből kinőtt szép kis virágot, megbeszéltük, hogy mennyire szeretjük ezt a helyet és tovább hívogattak bennünket a "liliputi" tölgyek a rajtuk burjánzó, már bogyóikat növesztgető karácsonyi dekorációnak való fagyöngyökkel.
.... és persze ekkor megláttam a kedvenc sziklámat. Úgy lenne teljes a kirándulás, ha felmennék a tetejére, mert ott lehet megélni, hogy körbe vesz a Természet, a civilizációból semmi nem látszik, igazi összecsendülés a Mindenséggel. A gondolatot tett követte és már ott is álltam a kocka-forma "kavics" tövében és nem tudtam neki indulni. Nem volt merszem. Nem tudtam, hogy tudok-e ennyi erőt kipréselni magamból, tudok-e figyelni közben, hogy hány ponton kapaszkodok, hogy hova teszem a lábam, működik-e az egyensúlyom? Annyiszor megmásztam és ezek soha nem voltak kérdések, mert ott volt a bizonyosság, az önbizalom hozzá....... és hány, de hány embert vettem rá, hogy győzze le a félelmeit és mássza meg, mert ha sikerül, akkor ezt az élményt más nagy erőfeszítést kívánó helyzetben is elő tudja húzni és segíteni fogja a probléma megoldásban, és vigyáztam őket és felmásztak.
Álltam és még mindig álltam, és egyszercsak azt mondtam magamnak, meg tudod csinálni Bia. Nagyon nehéz volt feltornáznom magam, de egyszer sem éreztem közben kockázatot.Csak ültem a nagy fáradtsággal a szikla tetején. Aztán kezdett lenni oxigén, eszembe jutott, hogy az ivás is segíthet. Jót ittam és közben már jött az élmény, hogy de jó is itt, és egyszercsak megérkezett, hogy fel tudok állni. Nem erőltettem semmit, óvatosan, lassan felálltam, megvolt az egyensúlyom. Igen, én a parányi kis része ennek a nagy egésznek itt vagyok, átélhetem a nagy összetartozás csodáját... és közben meg Laci azon dolgozott a fényképezőgépével, hogy megörökítse ezt a mi nagy találkozásunkat.
Aztán az elégedett fotós is felmászott, aki sok-sok nagy sziklának kerekedett a tetejére fiatalon és ő is örült, hogy magas kora ellenére még itt üldögélhet.... és ott üldögéltünk és üldögéltünk.


Tudom, hogy egyre több és több erőm lesz. Nem siettetem.