(2018. december 27.)

 

Idei karácsonyi ajándékom, hogy ismét munkaképes vagyok. Egy krízis, túlpörgés és eszméletlen intenzív önismereti munka hozományaként megfejtettük a pszichológusommal és pszichiáteremmel, hogy mi is történt augusztus 5-én velem.

Nagyon nehéz, munkás szezon, hatalmas felelősség - családi és munkatársi katyvasszal fűszerezve, hulla fáradtság, kimerültség, többször úgy érzem, hogy nem bírom tovább csinálni, de újra és újra tovább lököm magam.

Visszatérő kedves vendégek vannak nálunk a Pajtában. Az apukák elmennek egy-két gyerekkel Orfűre fürödni, az anyukák és a többi gyerek itthon nyaral. Este 7 körül megkérnek az anyukák,hogy menjünk el egy erdei sétára. Mindig rohanok, itt vannak már napok óta és nem is tudtunk még beszélgetni. Nem tudok "nem"-et mondani. Elmegyünk az erdőbe, a Cserkúti dombsoron bóklászunk a lövészárkok közt..... élvezzük, a gyerekek rohangásznak, hol egy szarvasbogártetemet, hol egy koponyát találunk.... egy kilátópont fele tartok, szeretném azt a sziklát megmutatni és egy könnyebb úton hazafele venni az irányt, amikor is egy tölgyfa tövéből kitódulnak a lódarazsak. Futok elöl, utánam az egyik kislány.... nem jönnek a többiek,mindenki szanaszét sprickol, sikoltozás, sírás, ordibálás, iszonyat feszültség, pánik. Kimegyek egy pici tisztásra,össze kéne szedni ezt a sivítozó csapatot, a mellettem lévő anyuka elkezdi csapkodni a darazsakat, megcsípnek bennünket, a kislányát, a kislány sokkos, de ő csak a csapkodással van elfoglalva. Felrobbanok a méregtől, egyre távolabbról hallom a hangokat, még hallom, amint egy anyuka ráordít a kisfiára, hogy ne jöjjön a közelünkbe, aztán "csak állok és nem csinálok semmit" - mondták az anyukák később. 

Igen, kívül nem csinálok semmit, mert a csinálnivaló belül van. Találkozás életem fontos szereplőivel és szerepeivel, az elhagyott kislánnyal, aki nem fér hozzá a pánikbeteg anyukájához, maga kell megoldja a felnőttekre tartozó problémákat, találkozás a támadókkal, akikkel nem tud kezdeni semmit... nincsenek férfiak, akik segítenének a nehéz helyzetben....Végül az egyik anyuka billent ki a módosult tudatállapotból, aki ölbeveszi darázscsípte kislányát, hogy akkor most azonnal induljunk haza.Nehezen fogadják el, hogy nem a pici ösvényen indulunk vissza, ahol jöttünk, de aztán összerendeződünk és lemegyünk a hazavezető útra.

Én útközben végig támogatom az "elveszett kislányt", aki remeg, hullámzik, sokkos,úgy érzi többször, hogy újra támadnak a darazsak, sajognak a csípései... Szavakkal nyugtatom, simogatom, fogom a kezét... Tudom, hogy sietni kell, rohanok, amennyire csak bírok. Sajognak a csípéseim, zsibbad a szám, a bal lábam a bakancsban olyan, mint ami alágyújtottak. Nem tudom hányan vagyunk allergiásak?.... én más darázscsípéstől már voltam allergiás dagadással kórházban.... Gyorsan kórházba kell jutnunk.

Hazaérünk, betámolygok a házba, berohanok a Wc-be éppen elérem, kizuttyan minden a beleimből. Kijövök, még látom a lányom döbbent arcát, a párja beültet az autóba. Irány a pécsi sürgősségi, végig hányom az utat, a gyomromból is kiadom a még bentlévőt.

Beszédelgek a Kórházba, azonnal kezelésbe vesznek, antihisztamin, intenzív megfigyelő, rajtam minden kütyü, folyik az infúzió, sajog mindenem - hét csípést számolok meg magamon, nézem a plafont, mellettem nagyon ügyködnek egy idős nénin. Iszonyat szomjas vagyok, megkérem a nővérkét, hogy adjon egy kis vizet. A nővérke a bal kezembe adja a műanyagpoharat tele vízzel, érzem, hogy nem tudom tartani, csúszik ki. Akarom mondani, hogy fogja meg, mert kiborul és minden vizes lesz, de ez már csak egy érthetetlen hablaty. A nővérke elveszi a poharat és a bal kezem egy kecses balerina mozdulattal leesik a hasamra. Mintha egy másik nő keze lenne. Egy finom női kéz. Egy finomabb nő születik - meghatározó élmény....aztán még emlékszem a jobb oldalamon végig futó döcögős áramlásra.... reggel kiadnak a kórházból, a fiam hazahoz... (első utam a vendégekhez vezet, szerencsére senki nem volt allergiás a csapatból).

....Már második napja lézengek, iszonyat fáj a fejem, mintha minden ott zsizsegne benne, pihenni szeretnék, nem tudok, nem tudom megitélni, aludtam-e éjszaka, nem tudok sudokuzni...Augusztus 7 - születésnapom délután. Valamit kezdeni kellene ezzel a fejfájással. Üljek be az autóba és menjek vissza a Sürgősségire? Babrálok a telefonomon, hogy találjak benne egy orvosismerőst, megkérdezem mit tegyek. Pont egy neurológus barátomat dobja a gép... Felhívom, elmesélem.... "ha komolyan veszlek Bia, akkor most ne ülj autóba, hanem azonnal hívd fel az Andrist és vigyen be a Négyszázágyasba, 1. emelet sztrók osztály, én meg beszélek egy kollégával, ott fog várni..... és így lett, ismét egy kórházi ágyban találom magam. Vizsgálatok, CT, MR, sztrók. Az összetett gondolkodásom gyakorlati oldala sérült az agyamban és a központi ideg, beszűkült a baloldali látóterem, mindenféle változások a baloldalon, az arcizom nem nagyon műkszik, a ballábban ott a geller, a balkéz gyenge, lelassulás, a baloldal lemarad, felborul a koordináta rendszer, a fizikai egyensúly..... meg a nem látható, a lelki is.

 

.... és Karácsonyra megérkezik az ajándék sok-sok szeretettel, az egyensúly visszaáll az új tudással.

Módosult tudatállapot. "Bia, volt már neked máskor is?" Rengeteg gondolkodnivalót ad.Igen, emlékszem a kamaszkoromból egyre, az ifjúkoromból is egyre és a felnőttkoromból is egyre biztosan. Visszaérünk a születésemhez. 6 hét szinte egyedül, emberek nélkül egy szobában üvöltve a falusi szülőotthonban - a modernizmus nagy vívmányában. Itt tágítottam ki a tudatom, hogy túléljek, hogy élhessek. Az anyukám a felnőttek szobájában feküdt trombózissal.(Valószínű pár napig volt egy szobatársam, egy kisfiú született még ezidőtájt ebben az otthonban)

 

1959-ben születtem, idén 59 éve. A nővérem 59 évesen halt meg sztrókban.

 

Sokféleképen nézhetjük a 6 hét adta "hozományt", úgyis, mint elmebetegség, és úgy is, mint különleges képesség. Másfajta kapcsolat lehetősége az emberekkel,a világgal, a természettel, az univerzummal, a holisztikus szemlélet alappillére. Minden apróság fontos, minden a nagy EGÉSZ része.