Vettem három mandarint a piacon, mert ezen a télen az első olyan volt, ami finomnak látszik, nincs kiszáradva, érettnek tűnik és gondoltam befér még a mai büdzsémbe…. a takarót mindig ráncigálni kell, hogy ne fázzon a lábam :) . Egyet a zsebembe tettem, hogyha nem érnék haza tízóraizni, vagy megszomjaznék, kéznél legyen…. és ránéztem a cetlimre, minden megvan, ami fontos…. és akkor belém hasít a gondolat: péntek van, a turi nagyon olcsó itt szemben ilyenkor….
és a gondolatot tett követi, és szuper sapikat találok a számomra fontos gyerekeknek, és egy ezredik sálat magamnak – jó, de ilyen még nincs, a lila minden árnyalata…. és akkor jön a baj – vagyis nem baj, csak ugye a büdzsé…. szóval találok egy óriási piszkosfehér lenvásznat – húúúú de jó lesz erre levélnyomatokat festeni, vagy nem is, csak összesprickolni, vagy batikolni, szuper program lehet az unokákkal és milyen szép színes ágytakaróm lesz….. leméretem, vajúdok, túrok még, hátha kimegy a fejemből…. nagyon jó gyerekruhákat találok még…. és megveszem végül az iszonyat nehéz anyagot is…. kicsit bánt a lelkiismeret, hogy megint nem tudtam egy fogadalmamat betartani….. és a piacos cucc, meg a pár kiló rongy…. szóval átcammogok a buszmegállóba és ábrándozom, hogyan is fessük meg a takarót….
Észreveszem, hogy egy összetört, gondolataiba mélyedő bácsi várja mellettem a buszt. El kezdem figyelni. Ő is a Vásárcsarnokból jön, könnyű reklámszatyor lóg a leeső kezében. Inkább befele van, mint kifele. Elér az éhség, a kezem megtalálja a mandarint a zsebemben. El kezdem kibontani, és várom, hogy az illat a bácsit is kizökkentse…. de nem….. szeretném megszólítani, de nem tudom hogyan. Közben lebomlik a héj a kezemben és tényleg egy nagyon finomnak látszó kis mandarin bontakozik ki. Összecsorog a nyál a számban, a héjat zsebre dugom…. Nézem a gyönyörű pucér mandarint meg a pici bácsi arcát, hátha észrevett valamit ebben az illatfelhőben….. és nem. Kiveszem az első gerezdet, és nem tudom bekapni. Egy hirtelen mozdulattal odanyújtom neki, hogy : Kér egy gerezd mandarint?.... és csillanó szemet, igent, és mosolyt kapok cserébe, és egy picit ideérkezik a mába, rágja erőst…. meg én is, az Ő busza megérkezik közben.
Tegnapi történet. Ma olvasom tovább a „halast”. Nagyon lassan megy, mert van amikor egy oldal, annyi gondolkodni valót ad, hogy napokra elég. Most is így jártam.
„…..alig fél méter volt közöttünk, de nem köszönt, nem dudált, nem mosolygott ránk, nem tekerte le az ablakot, nem dugta ki a fejét, hogy kiszóljon: hát akkor szép napot neked, vagy valami hasonlót, bármit, ami valami pozitívat, valami melegséget fejez ki, mert a szavak könnyedén szebbé tehetnék a világot, az életet.” Ebben az elmagányosodott városi világban olyan jó volt megszólítani a bácsit, és olyan jó volt a piacon, hogy megszólított egy régi kedves ismerős, mert látta abból, ahogy visszaköszöntem, hogy nem ismertem meg.
Persze a könyvből kiemelt részlet sokkal többről szól. Apák és fiaik tudnak-e egymással beszélgetni? Az én nagyapám és fia, az én apám és fia egyáltalán nem tudott. A fiam és apja szerintem már tudnak…. és nagyon jó ezt érzékelni….. talán így jön a mosoly a világunkba újra.
Pécs, 2024.01.06.